-
Remélem pénteken szabad vagy!- sóhajtott fel Theo.
-
Miért?- kérdeztem.
-
Mert végzős bál
lesz… és még nincs párom.
-
Végzős vagy?
-
Igen. Na akkor eljönnél velem?
-
Persze!- mondtam kaján vigyorral az arcomon.
El is felejtettem
bemutatkozni nektek:
Zoe Parrish a nevem.
Apukám autóbalesetbe, anyukám rákba halt meg. A nevelőapám, Nick Mitchell matek
tanár a gimnáziumba (ahova járok), a nevelőanyám, Anita Monroy-Mitchell, pedig
a helyi klinikán dolgozik. Az „öcsémet” Austin Mitchell-nek az alfele ki van
nyalva (már bocsánat a kifejezésért!). Nem igazán bírom! Volt egy bátyám is…
Jordan Parrish-nek hívták. Nem szerette a Jordan-t, így Parrish-nak nevezte el
magát… Minden álma az volt, hogy rendőr lehessen…de már nincsenek álmai…
meghalt! Apa mellet volt azon az ominózus baleset történt. Én… én egész nap
féltem. Tudtam, hogy aznap megváltozik az életem. A barátnőmnél, Keira
Breide-nél (*Kíra Bréjd*) aludtam akkor. Amikor megtudtam nem akartam tovább
élni. Vigasztalhatatlan lettem…
-
Rendben! Akkor holnap találkozunk!
---------------------------------------ESTE----------------------------------------
Végre kiengedtek a
kórházból. Este fél tizenegykor már nem volt kedvem lefürdeni. Mivel már fáradt
voltam. Na igen, ha a lustaság fájna, akkor sikítanék. J J
-
Zoe! Nem muszáj holnap suliba menned!
-
Nick, idefigyelj! Attól még, hogy nem emlékszem arra,
ami velem történt, nem kellene ovisként bánni velem. Holnap igenis megyek
suliba! És a végzős bálra is, mert meghívtak.
-
Mégis ki?- kérdezte.
-
Theo Raeken. Ő vitt be a kórházba. Ő mentette meg az
életemet.
----------------------------------MÁSNAP----------------------------------------------------
Második napom a
Beacon Hills-i Gimnáziumba. Kiderült, hogy két napig hiányoztam. Csütörtök van.
Kessy leírta az összes házi feladatot amit kaptunk abba a két napba.
A folyosón
sétáltam, mikor a fél focicsapat nekem jött , így a kezeimből kilökték a
könyveimet. Persze egyik se fordult vissza, hogy legalább bocsánatot kérjen.
Bah. Leguggoltam, hogy felszedjem a cuccaimat, de valaki letérdelt mellém és segített.
Végre.
Amikor a szemébe
néztem… Na igen, azt ha akarnám se tudnám elmagyarázni, hogy mi játszódott le
bennem, amikor megláttam.
De azért
megpróbálom:
A gyomromba
élő lepkék felébredtek, a szemeim csillogtak, mint az ezüst.
----------------------------------------ESTE---------------------------------
-
Zoe! Megjött Kessy! – ordított fel Austin.
-
Okééééé!- kiabáltam, miközben a fülbevalómat
aggasztottam fel magamra. Lebaktattam a lépcsőn, ami szembe van az ajtóval és,
amint megláttam Kessy-t a ruhájában elállt a lélegzetem.
Fekete földig érő
ruhája selyemből volt. Gyönyörűen hozzásimult kecses testéhez, amelyből az
idomai kikandikáltak… Azt hittem, hogy a végzős bálra csak végzősök mehetnek,
de kiderült, hogy bárki mehet, de csak párral. Jaaaa… okééééé! Nem tudtam.
Viszont örülök, hogy végre valaki észrevett. Kessy amúgy Brett-el ment a bálra…
Mondjuk nekem az egész kiesett…
-----------------------------BÁL
KÖZEPÉN----------------------------------
Egy dologra emlékszem… Az öltöző közepén lévő mosdókagylóra
támaszkodom és éppen a Holdat bámulom.
-
Istenem! Zoe, jól vagy?- kérdezte Liam aggódva.
-
Úgy látszik?- azt láttam a tükörbe, hogy a szemem
sárgán virított és a fogaim helyett agyarak helyezkedtek el a számba… Egyet
kívántam… Hogy Kessy ne most jöjjön azzal, hogy meg akar keresni!
