A tükörképem
bambulásából az öltözőajtó becsapódása ébresztett fel. Örültem, hogy nem Kessy
jött be. Theo és Scott rontott be. Egy kérdésen pörögtek az agytekervényeim:
„- Hogy a fenébe kerültem én Liam-mel a fiúk öltözőjébe?”
Valószínűleg Scotték
telepatikusan beszéltek, mert amikor Theo bólintott, akkor Scott közelebb jött
felém. Én hátráltam. Egészen a tusolókig. Ott megtorpantam. Erre Liam-ék
elindultak és lefogták a két karom. Én ahogy csak tudtam ki akartam szabadulni.
Kevés sikerrel. Mindeközben McCall megnyitotta a vizet és a fiúk alátoltak. A
dühömet nem bírtam kezelni, ezért sokszor rángattam a kezem, hátha nem
figyelnek rám. Csak sajnos nem olyan hülyék, hogy figyelmen kívül hagyjanak.
-
Én megmondtam nektek, hogy itt valami bűzlik.
Dühöm alább hagyott
és szinte teljesen vissza állt normális tempóra a szívem. Majd’ összeestem,
amikor megmozdultam. Persze Liam elkapott. A fejem a vállán pihentettem és
éreztem, hogy őt ez mennyire összezavarja.
Nem tagadom engem is meglepett. ( Azért azt se mondanám, hogy Liam nem
örült annak, hogy Theo helyett ráestem… J ) Talán én se voltam
túl szomorú, mert amint Theo meglátott kicsit bűntudatom lett… Mégis csak vele
jöttek el erre a bálra. Amikor már jobban voltam egy picit Liam segítségével
felálltam… Azért örültem, hogy nem engedett el. A kocsiig végig fogta a
derekamat vagy a kezemet. A mosolyt nem lehetett levakarni az arcomról. De azt
hiszem Liam-ről sem.
-
Hova is megyünk?- kérdeztem
-
Deaton-hoz.
-
Ki csodához?
-
Az állatorvoshoz. - mondta Theo kicsit erélyesebb
hangsúllyal, és inkább meghúztam magam az út további részére. Liam meg csak
röhögött rajtam… Na, mert mintha ő jobb lenne. Elmeséljem mi történt vele?
Éppen szálltunk ki a
kocsiból. Stilinski épp a sár közepébe állt meg és amikor Liam ki akart menni
megcsúszott és előre taknyolt. Persze most én fetrengtem a földön a röhögéstől.
Most ő vágott búskomor arcot. Szerencséjére nem a sárba
esett. Most én segítettem fel olyan „most már kvittek vagyunk” arckifejezéssel.
Ő csak bólintott. A lábam már nem zsibbadt és a kezeim is az én irányításom
alatt állt…
----------------------------
DEATON-NÉL---------------------------------------------------
-
Deaton, segítség kell…- ordibálta Scott, amikor újra
összeestem.
Az éjszaka sötétjéből
egy magas, barna bőrű ember lépett ki. Amint rám nézett a hátamon végig futott
a hideg.
Normális ez? Előbb egy fura szörnyé változtam, majd nem tudtam
megmozdulni és most… most meg ez? Mi lesz még itt? Következőre talán róka
leszek?
Még az is előfordulhat. Nem csodálkoznék rajta.
- Na jó! Valaki mondja el mi történik velem!- ordibáltam
dühösen. Ha jól gondolom megint kinőhettek az agyaraim és a karmaim, mert
mindenki gyorsan hátrált. – Mi az?- kérdeztem morogva.
Deaton, az állatorvos, a
kezembe nyomott egy kézi tükröt, hogy megbírjam nézni a szemeimet. A különbség
az volt az előbbi „átváltozásom” és ez között, hogy az eddig sárgán tündökölő
szemeimet felcseréltek vérvörösre. Úgy látom ez mindenkit meglepett. Bevallom,
én se tudtam mi történik. Igazából mai napig nem tudom. Az amnéziám kicsit
hozzátett ahhoz, hogy a memóriám tönkrement. Öt éve, amikor a baleset után haza
gyalogoltam a jeges járdán megcsúsztam és legurultam a lejtőn. Egy ismeretlen
férfi mentett meg attól, hogy egy kicsi elüssön. Amikor rá akartam nézni
hirtelen elillant.
