Titokzatos Hódolók 6. rész: Fájdalmas múlt

."You do it to me so well 

Hypnotic takin' over me 

Make me feel like someone else 

You got me talkin' in my sleep

 I don't wanna come back down 

I don't wanna touch the ground 

Pacific ocean dug so deep

 Hypnotic takin' over me"

-         Hogy van? – rohantam be Deaton-höz. Liam az asztalon feküdt. Rángatózott. Alig bírták lefogni. És mindez miattam van?

.

.

.

--------------------------Két órával ezelőtt--------------------------

   Theo és én az elmúlt napokban nagyon közel kerültünk egymáshoz. Liam-mel nagyon eltávolodtunk, amióta majdnem megölt. Amúgy is Hayden-nel van együtt. Irántam semmit se érzett… Theo beállt lacrosse-ozni, így mostanság egyedül vagyok a kilátón az edzésekkor. Úgy döntöttem lenézek. Theo-ékat sehol se találtam. Már mentem volna vissza, de beleütköztem egy srácba. Egy picit magasabb volt, mint én. Aranybarna haja, kék szeme és cuki nevetőgödröcskéi voltak… és igen… most Liam-et jellemeztem. Bocsánatkérés nélkül komor arccal mentem tovább. Már majdnem elértem a kilátót, amikor egy velünk egy idős srác odajött hozzám és „belemászott az aurámba”. Ami igazából annyit tesz, hogy tapizott meg ilyesmik… Persze, hogy Liam-nek közbe kell avatkoznia. Kapásból leütötte a gyereket. Döbbenten figyeltem a bunyójukat. Theo hozzám rohant és a karjaiba zárt. De én szét akartam szedni őket. Lefogott. A szemem vörösen izott , rögtön nem ellenkezett velem. Az ismeretlen srácot arrébb dobtam vagy fél méterrel, Liam-et felhúztam és dühösen ráordítottam:

-         Minek kellett beleavatkoznod? Én is simán leütöttem volna!

-         A fészkes fenéket! Szükséged van rám hiába tagadod!

-         Nem igaz.

-         Teliholdkor nem ezt mondtad.

Hirtelen felindulásból berohantam a lány öltözőbe. A mosdókagylóra támaszkodtam. A düh csak úgy áradt szét a testembe. A karmaim kinőttek. A szemem vérvörös lett. Agyarak helyezkedtek el a számba. A hangok nagyon bántották a fülemet. Az ajtó becsapódásától egyenesen megsüketültem. Liam jött be. Kár volt.

-         Minek jötték be? – kérdeztem mogorván.

-         Miattad. – mondta, mire az oldalamhoz kaptam.

-         Mióta fáj az oldalad?

-         Mit érdekel?

-         Csak kérdezem.

-         Amióta itt lakunk. Az első napom óta.

-         Mi történt?

-         Nem tudom. Nem emlékszek! Kiesik. Az orvosok részleges amnéziára utaló eseményt kerestek az életembe, ami egyedül az lehetett, amikor a családom meghalt azutáni napon sétáltam haza fele és megcsúszott a lábam. Majdnem a tóba estem bele. Egy férfi segített ki. Pár évvel lehetett idősebb, mint mi. Nem láttam az arcát. -  ültem le a padra.

-         Zoe! – guggolt oda elém Liam. Megfogta a kezem. – Próbálj meg emlékezni.

.

.

---------------------------------Első napom Beacon Hills- be-----------------

-         Az eseménytelen részeket kihagyom. Mint például az általános monológot a költözésről és a becipekedésről. Kezdem ott, ahol az izgalmak kezdődnek. Olyan két óra múlhatott pár perccel. A strandon eltöltött délután nem sikerült valami jóra. Éhes lettem, de mivel Austin mindent felzabált, ezért inkább fogtam a pénztárcám és kerestem egy működő büfé-sort. Hát bármerre mentem sehol se volt. Mégis erős zajokat hallottam az egyikből. Úgy gondoltam benézek. Az ajtó persze tárva-nyitva.

.

.

.

-         Nem megy Liam! – mondtam.

-         Menni fog.

-         Nem fog. Arra se emlékszek a bálon, hogy mentünk be az öltözőtökbe!

-         Egyszerűen. De most koncentrálj arra amit én kértem. A többit később elmondom.

-         Annyira emlékszek, hogy egy műtő asztalon fekszek és fájlalom az oldalamat. Három maszkos alak felettem volt. A nevemet hajszolták: Zoe… Zoe… Valami érthetetlen okból nem féltem tőlük. Lehet benyugtatóztak előtte, de akkor is. - a szívverésem felgyorsult. Lángolt az egész testem.

-         Folytasd.

-         Nem emlékszek többre. Aú. – szisszentem fel,amikor az oldalam szúrni kezdett. – Te is hallod?

-         Mit? -  kérdezte.

-         Azt hajtogatják, hogy : „ Az állapotom megfelelő!” – mondtam, mire Liam kicsit hátrált. – Mi az?

-         Te… csak te ne… - járkált fel alá. Éles zaj ütötte meg a fülemet. Olyan, amitől a szörny énem uralkodott felettem.

 Liam hasába dugtam a karmaiba és eldobtam. Scott, Stiles, Malia, Kira, Lydia és egy ismeretlen férfi jött be. Amíg Scott lefogott az ismeretlen férfi nyugtatót adott be nekem. Rögtön összeestem. Nem ájultam be. Láttam, ahogy Liam elkezd rángatózni. Fájdalmasan néztem. A szemem becsukódott és elsötétült minden.

.

.

.

--------------------------- Egy és fél órával a történtek után------------------------

 Egy ismeretlen lakásba keltem fel. Azzal az ismeretlen férfivel és a többiekkel. Alig bírtam megmozdulni. Fájt mindenem. Égett az egész testem. Elég furán, de felültem. Mindenki engem fürkészett. Persze nem emlékeztem erre az egészre. Jó volt nem tudni mi lett velem. Az oldalam egyre erősebben szúrt. Az ismeretlen férfi felhúzta a pólómat, addig, hogy megtudja nézni miért fáj az oldalam. Szólt Scott-nak, hogy fogjon le, mert ez fájni fog. Ráült a párnámra és engedte, hogy átöleljem. Megfordítottak, úgy hogy a fájós rész legyen felül. Ahogy láttam leszedte a bőrszöveteimet, ami mintha csak tépőzáras lenne. Ezüstös csillogást láttam. Becsuktam a szemem és szebb dolgokra gondoltam. Persze nem igazán sikerült ekkora fájdalmak mellett. Körül néztem. Stiles épp a hányingerével küzködik, Maliát egy cseppet se hatotta meg, Kira félti Scott-ot, Lydia… Lydia közli Stiles-szal, hogy egy puhány ha ettől elkezd hányni. Egy embert nem láttam, akit nagyon hiányoltam.

-         Hol van Liam? – kérdeztem Scott-tól. Furcsán hangzik, de amikor ezt kérdeztem már nem fájt semmi.

-         Deaton-nél.

-         Rendbe fog jönni? – mondtam könnyekkel a szemembe.

Az ismeretlen abba, hagyta az oldalam piszkálását. Már nem is látszott, hogy hozzám nyúlt. Felültem.

-         Emlékszel mit tettél? – kérdezte Stiles.

-         Semmire. Semmire nem emlékszem. A szörny-énem volt. Valami mintha irányítana.

-         Hogy érted?

-         Nem arra vagyok dühös, akire kéne. Olyanra haragszok, akire nem kéne. Hallucinálok. Egy nagy rózsaszín köd elvakít. Nem tudom ki vagy mi irányít, de nagyon befolyásolja az életemet.

-         Miről hallucinálsz?

-         Parrish-ről. A bátyjámról. Mindenhol őt látom.

.

.

.

----------------------------Deaton-nél--------------------------

-         Helyre fog jönni. – Odamentem hozzá és megfogta a kezem. Rám nézett és láttam a szenvedését. Emlékszem, hogy ő, hogy vette el az én fájdalmamat. Úgy döntöttem ezt viszonzom. Láttam, ahogy a fájdalma megszűnik és már nem rángatózik. Elengedtem a kezét. Ő beájult. Könnyeztem. Én tettem ezt vele. Hát bűnhődök. – Nektek suliba kellene lennetek, nem igaz?

-         Nekem még van két órám. – közölte Malia.

-         Nekem AP biológiám van.

-         Nekem nincs semmim. Én maradok. – mondtam. – Menjetek nyugodtan…

.

.

.

---------------------------------- Másnap reggel------------------------------------------

Tegnap olyan éjfél körül aludtam el. Addig figyeltem Liam-re. A szék egész kényelmes volt. Mondjuk az volt a leglényegtelenebb dolog. Amire én felkeltem, addigra Liam már rég fent volt. Megnyugodtam, hogy nem esett semmi baja. Azt kérdezgette, hogy mi történt. Én elmeséltem neki az egészet. És azt is, hogy én se emlékszem mindenre, mert nekem is kiesik. Megígértem, hogy majd később próbálok visszaemlékezni mindenre.